A siker feldolgozásához ugyanolyan felkészültség kell, mint az eredmény eléréséhez
Kevés olyan magyar sportoló van, aki olyan korán nyert olimpiai érmet, amivel látványosan robbant be a világ élvonalába, mint Gyurta Dániel. Tizenöt évesen, 2004-ben olimpiai ezüstérmet nyert Athénban, majd nyolc évvel később, Londonban a csúcsra ért: világcsúccsal lett olimpiai bajnok 200 méter mellen. A két csúcspont között eltelt nyolc év azonban nem csupán a technikai fejlődés története volt, sokkal inkább arról szólt, hogyan tanulja meg feldolgozni egy tinédzser az országos ismertséget, a hirtelen jött népszerűséget, ami időnként terhet is jelent, illetve a saját hibáit és a sportág pszichológiai valóságát kezelni. Gyurta Dániel ma sportdiplomataként dolgozik és küldetésének tekinti, hogy a sport ne csak élmény, hanem út legyen a következő generáció számára is. Sikerről, hibákról, a testvéri kötelékről, a magyarságról és arról beszélgettünk vele, hogyan lehet a sport segítségével hidakat építeni országok és közösségek között.
Athénban, 2004-ben tizenöt évesen ezüstérmet nyert az olimpián. Nyolc évvel később Londonban olimpiai bajnok lett. De mi történt a közbeeső nyolc évben?
Aztán arra senki sem volt felkészülve – sem én, sem a családom, sem az edzőim –, hogy szinte azonnal elérem a sportolói pályám egyik legmagasabb csúcsát: az olimpiai dobogót. Azt szoktam mondani, hogy egy ekkora siker feldolgozásához ugyanannyi felkészültség kell, mint egy nagy siker vagy kudarc feldolgozásához. Ha valakit tizenöt évesen ér ekkora nyomás, az nagyon megterhelő tud lenni. A családom sem volt erre felkészülve, én sem, az edzői környezet sem. Addig a világranglistán a 23. helyen álltam, ami fiatalon óriási eredmény volt. A cél a középdöntő lett volna, esetleg a bejutás a legjobb nyolc közé. Már ez is hatalmas sikernek számított volna. Ehhez képest egyszer csak ott álltam az olimpiai dobogón, nyakamban az ezüstéremmel. Amikor visszajöttem az olimpiáról, frissen, tele élményekkel, azzal kellett szembesülnöm, hogy irány a középiskola. Ez is mutatja, milyen ellentmondásos helyzet volt: egyszerre voltam olimpiai hős és tizenöt éves magyar kamasz. Nem könnyű ezt összeilleszteni.
És az olimpiai sikerrel megjött az országos ismertség…
Az olimpiai döntő után robbanásszerűen ismertté váltam. Az emberek felismertek az utcán, autogramot kértek. Amit az olimpián látunk, hogy az egész ország együtt szurkol és a magyarság szíve egységben dobog, annak van egy kevésbé látványos része is: a hirtelen jött ismertség hatalmas lelki terhet rak egy ilyen fiatal vállára. A 2004-es olimpia után felugrottam a világranglista negyedik helyére, majd egy évvel később óriási mértékben visszacsúsztam. Ez egyértelműen a mentális nyomás miatt volt.
Sokan ilyenkor az edzésmunkát kezdik el hibáztatni.
Nem, az edzésmunkával nem volt semmi baj. Az mindig megvolt, és meg is kellett lennie. A mi sportágunkban azonban nagyjából a teljesítmény 70 százaléka mentálisan dől el. Ott, azokban a másodpercekben, centikben már a fej számít. Sok idő kellett ahhoz, hogy ezzel a teherrel megtanuljak edzeni és versenyezni. Ez egy mentális gát volt bennem, amit évekig tartott feldolgozni. Később aztán sikerült áttörnöm ezt a gátat, és onnantól kezdve minden a helyére került. Évek teltek el Athén után, mire eljutottam oda, hogy újra stabilan a csúcson tudjak versenyezni. Ha azt a nyolc évet nézzük, ami Athéntól Londonig eltelt, akkor röviden úgy foglalnám össze: a korai siker terhének megtanulása, a mentális gátak leküzdése és a sok-sok hiba, amiből tanulni kellett. Végül pedig mindezek összessége, ami végül elvezetett oda, hogy a következő négy-öt évben gyakorlatilag mindent meg tudtam nyerni.
Remekül úszott százon is, de mégis a 200 méter mellúszás hozta a legnagyobb sikereit. Melyik volt a pályafutása legmeghatározóbb pillanata, ha nem az olimpiai arany?
Természetesen az olimpiai arany. Egy olimpiai sportolónak ez a csúcsok csúcsa. De ha mellé kellene tennem valamit, akkor az első világbajnoki címemet említeném 2009-ből, Rómából. Ez volt az első hosszú pályás, nagymedencés világbajnoki aranyérmem, majd két évvel utána jött a címvédés is, ráadásul sikerült legyőznöm a négyszeres olimpiai bajnok Kószuke Kitadzsimát, akit a mellúszás „Phelpsének” tartottak. A 2009–2015 közötti időszak egyfajta aranykor volt és kerete a pályafutásomnak: világbajnokságok, Európa-bajnokságok, olimpiai győzelem. Minden összejött azokban az években.
A dunaszerdahelyi előadása előtt beszélgetünk, ahol a fiatalokhoz szól elsősorban. Ön szerint valóban a 25 éves kor körüli időszak a legmeghatározóbb egy sportoló karrierjében?
Minden korszaknak megvan a maga szerepe, de kétségtelen, hogy a csúcs általában itt érkezik el. Viszont nagyon fontos hangsúlyozni: ahhoz, hogy valaki eljusson ide, szükség van azokra az időszakokra is, amikor nem minden sikerül. Hozzám is rengeteg fiatal jön olyan kérdéssel, hogy nem sikerült egy verseny, mit tegyen, hogyan lépjen tovább? Én meg azt mondom, ezek a sikertelenségek kellenek a későbbi hibátlan teljesítményhez. Az ember ezekből tanulja meg, hogy amikor a legfontosabb verseny jön, ne kövesse el ugyanazt a hibát.
Saját tapasztalataiból kiindulva, miképpen tudná ezt jobban megvilágítani?
A mellúszás tele van apró részletekkel: milyen pozícióban jön ki az úszó a vízből, hogyan ér a falhoz, milyen mélyen vagy magasan fordul, hol kezdi az első tempót. Ha egy centit téved, üresbe húz, vagy megakad a vízben. Ez dönt a századokról, a tizedekről. A hétköznapi életben úgy tűnik, mindegy, hogy fél másodperccel előbb vagy később lép be valaki egy ajtón. A medencében ugyanakkor minden ezen múlik, hogy kudarc, vagy siker lesz-e? Nekem az Athén utáni évek arról szóltak, hogy ezeket a centiket megtanuljam. És ebből állt össze később az a négy-öt év, amikor gyakorlatilag mindent sikerült megnyernem. Éppen ezért is tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy a hibákból tanulni kell.
Az öccse, Gyurta Gergely szintén kiváló úszó volt, de olyan sikereket nem ért el, mint ön. Két tehetség nőtt fel egy családban. Hogyan alakította ez a kapcsolatukat?
Gyerekkorunktól kezdve nagyon szoros testvéri kapcsolatunk volt, a neveltetésünk is erre épült: hogy a családi egység legyen a legfontosabb. A sport ezt csak erősítette, amiért nagyon hálás vagyok. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert nem ugyanabban a számban versenyeztünk. Én mellúszó voltam, ő gyors- és vegyesúszó. Így nem voltunk közvetlen ellenfelei egymásnak – ez nagyon sok feszültséget megelőzött. Az öcsém világbajnoki bronzérmes és Európa-bajnok lett, elképesztő tehetség. Az olimpiai döntőbe jutás sajnos nem jött össze neki. Ez az ő pályafutásának az egyik nagy hiátusa. A kapcsolatunkat azonban ez sosem árnyékolta be. Mindketten húztuk, vittük előre egymást, láttuk, ahogy a másik dolgozik, fejlődik. Egymás edzésmódszereit is átvettük, ráadásul gyakorlatilag három olimpián voltunk együtt: Kínában, Londonban és Rióban. Együtt laktunk az olimpiai faluban, együtt edzettünk, együtt éltük át a mélypontokat és a csúcsokat.
A nagy sikerek után 28 évesen vonult vissza, ami férfiaknál az úszásban korainak számít. Miért döntött így?
Ha azt nézzük, hogy egy úszó általában 23-24 évesen kezdi el az érdemi felnőttkarrierjét, akkor a 28 év valóban korainak tűnhet. De én tizenöt évesen már az élsportban voltam, olimpiai érmet szereztem. Vagyis a sportolói éveim egyszerűen hamarabb kezdődtek, és ezzel együtt hamarabb is értek véget. Amikor megszereztem az olimpiai aranyat, azt éreztem, hogy teljesítettem azt, amit gyerekként elképzeltem magamnak. Ha ránéztem a vitrinemre, ott volt minden, amit akartam. Innen már nincs feljebb, legfeljebb megvédeni lehet a pozíciót, ami óriási dolog, de más jellegű motiváció.
A visszavonulás után a sportdiplomácia felé fordult. Mivel foglalkozik ma?
Miközben egyre fokozódik a verseny ezen a téren is.
Ez ma már komoly globális verseny. Elég csak megnézni, hogy a legutóbbi olimpián több mint száz ország szerzett érmet a 206-ból. Ilyen még soha nem volt. Egyre többen használják a sportot identitásformáló erőként. Nekünk ebben a harcban kell helytállnunk, minél jobb pozíciót elfoglalnunk. A küzdelem pedig egyre nagyobb, ami még előbbre visz bennünket. Harminc évvel ezelőtt nem volt ennyi úszó, ennyi kajakos, ennyi dzsúdós a világon. Ma rengeteg van, és ez jó, de egyben óriási konkurenciát is jelent. Ebben a nemzetközi küzdelemben kell a magyar sportot előre mozdítani.
A mai fiatalok világát teljesen más tényezők befolyásolják, mint az ön gyerekkorában. Hogyan látja, mennyire él még a magyar zászló alatti versenyzés iránti vágy a fiatalokban?
Megvan, de dolgozni kell érte. Ezért nagyon fontos, hogy mi, olimpikonok minél többet járjunk a fiatalok közé. Emlékszem, tízévesen találkoztam Rózsa Norberttel. Odamentem hozzá, kértem egy autogramot attól a legendától, aki pár évvel korábban Atlantában az én hősöm volt. A mai napig emlékszem az élményre. Ezek azok a pillanatok, amelyek mélyen beépülnek egy gyerek lelkébe. Hasonlóan volt ez Kós Huberttel is, akinek Cseh Lacival van közös képe, ahogy Max Verstappennek Michael Schumacherrel. Látom a saját tapasztalataimból is, hogy amikor egy olimpiai bajnok elmegy az iskolába, őszintén beszélget a gyerekekkel arról, hogy milyen 15-18 kilométert úszni naponta, hogyan készül az olimpiára, milyen hibákat követ el, az sokkal mélyebb hatást gyakorol rájuk, mint bármi más. De ha egy edző azt mondja, hogy napi 15 kilométert kell úszni, a gyerek visszakérdez: „miért?”. Ha egy olimpiai bajnok mondja, hogy én napi 18 kilométert úsztam, akkor nem kérdőjelezik meg, hanem elhiszik. Én ezért is igyekszem minél többször elmondani, hogy nem feltétlenül lesz mindenkiből bajnok, de a sport által megszerzett tulajdonságok az élet minden területén hasznosíthatók.
Mindig nagy hangsúlyt helyezett a magyarság képviseletére. Milyen szerepet játszik ez a vállalás – nevezzük annak – a mindennapjaiban?
Már hatévesen jártam Erdélyben, később a Délvidéken, valamint a Felvidéken, Kassától egészen Dunaszerdahelyig. A családommal rendszeresen jártuk a magyar közösségeket. A sportpályafutásom során a világ számos pontján találkoztam magyarokkal. A versenyeim alatt is rengeteg üzenetet kaptam a határon túli magyaroktól. Ez óriási erőt adott. Úgy éreztem, hogy nemcsak a magyarországi szurkolók, hanem a Kárpát-medence és a világ magyarsága is mögöttem áll. Ez minden versenyhez adott egy plusz lökést, hogy még jobban és még gyorsabban ússzak. Dunaszerdahelyt különösen szeretem. Itt látni, milyen élő, erős a magyar közösség, amelyet a DAC mérkőzéseinek visszatérő szurkolójaként is megtapasztalok. A felvidéki közösségekben óriási kulturális és sportélet van. Nagyon bízom benne, hogy mindaz, amit ma továbbadunk a fiataloknak – a példaképeink történetei, a sport, az identitás –, hatással lesz rájuk. Ha csak néhány fiatalban elindul valami, már megérte!
