A magyar Herkules
Ha valaki megkérdezné, mi volt életem meghatározó sporteseménye, gondban lennék. Mivel régebben születtem, sok olimpia, világbajnokság, mindenféle kupadöntő és derbi kavarog az ember emlékezetében. Egyre azonban biztos a válasz: talán mert fogékony korban voltam, az első nagy szurkolás Zsivótzky Gyula nevéhez fűződik.
1968 több okból is emlékezetes marad. Augusztusban bejöttek az oroszok „baráti segítséget nyújtani”, szeptemberben gimnazista lettem, és októberben rendezték a mexikói nyári olimpiát.
A kölykök többsége persze a futballt imádta, ráadásul a magyar csapat aranyérmet nyert Mexikóvárosban, dehát a foci terén sosem az olimpia volt a meghatározó.
A futballcsapaton kívül Németh Angéla gerelyhajításban, Hesz Mihály kajakban (1000 méteren), Tatai Tibor kenu egyesben (1000 méteren), Varga János és Kozma István birkózásban, a feledhetetlen Kulcsár Győző párbajtőrben nyert aranyat, de a legfényesebb érem jutott a párbajtőrcsapatnak is. És ki ne hagyjuk az öttusázókat (Balczó András, Móna István, Török Ferenc). Micsoda sportolók voltak!
Tíz arany-, tíz ezüst- és tizenkét bronz-, összesen 32 érem volt a mexikói mérleg. A kis Magyarország a nagy nemzetek versenyében a negyedik helyen végzett!
S mindez úgy jött össze, hogy csak az USA, a Szovjetunió és Japán előzte meg a magyarokat, Japán is mindössze egy arannyal, de kevesebb éremmel (25). A magyar sportolók ott álltak ismét a világ tetején, s nemcsak képletesen.
Különösen azért jó emlékezni erre (is), mert a legutóbbi, riói olimpia után már beindultak a „huhogók” és az ellendrukkerek, akik történelmi mélységekbe küldték volna a magyar sportot.
Azt károgták, meg kell szoknunk, hogy ezután egy-két arany terem majd. Hála istennek és a kiváló magyar sportolóknak, ebben sem lett igazuk.
Európai szemmel nézve az 1968-as mexikóvárosi olimpia hihetetlen próbatétel volt az öreg kontinens versenyzőinek. Nem elég, hogy a világ másik végére kellett utazniuk, az olimpia kezdete előtt véres zavargások törtek ki az országban. Az azték város ennek ellenére mindent elkövetett, hogy ne okozzon csalódást. Ami mégis a legnehezebb volt: soha nem rendeztek még olimpiát ilyen magasságban (talán csak az ókori Olümpiában),
2240 méterrel a tengerszint felett, ahol talán még a madár lélegzete is kihagy két szárnycsapás között. Hogy lehet ilyen körülmények közt európai embernek versenyezni?
Jó eredményt elérni, netán győzelmet aratni? Zsivótzky Gyula megmutatta, hogy lehet.
Bemegy a védőketrecbe, megmarkolja a kengyelt, megemeli a több mint 7 kilós vasgolyót, kicsit lóbálja, majd elkezd pörögni, és elsuhintja. Repül a nehéz vas, ki tudja, hol áll meg! Mexikóvárosban 73,33 méteren landolt, és ez a dobás aranyat ért. Végre aranyat, a római és a tokiói ezüstérem után!
Az örök második Zsivótzky Gyula a dobogó legfelső fokán jelképesen is felért a világ tetejére! De micsoda verseny volt, míg odaért! Az egészből arra emlékszem, hogy
hol az ellenfele dobott nagyobbat, hol ő. Egyszer Klim, egyszer Zsivótzky. Megint Klim, ismét Zsivótzky. Aztán jött a mindent eldöntő ötödik sorozat.
Szepesi György ezt így kommentálta:
És Klim hetvenhárom alatt dobott… Igaz, egy évvel később az orosz lekörözte riválisát, és új világcsúcsot dobott, de kit érdekelt már ez akkor. Sosem felejtem el azt az októberi napot, amikor vagy tucatnyian szorongtunk a fekete-fehér tévé előtt, és együtt ordítottunk a magyar sikernek.
Eszünkbe sem jutott, hol élünk, hogy határ választ el bennünket az anyaországtól, egyszerűen pompás érzés volt magyarnak lenni, és főleg a lelkünkben nem volt határ. S azóta sincs.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/18. számában.
