Villáminterjú Lakatos Ritával, a világbajnok magyar juniorválogatott csapatkapitányával
Hihetetlen élmény volt a világbajnoki győzelem.
Hogy élte meg a világbajnokságot a csapattal együtt és milyen élmény volt világbajnoki döntőt játszani?
Hihetetlen élmény volt. Egy dolog, ha valaki döntőbe jut be, de ezt a döntőt hazai szurkolók előtt lejátszani, óriási élmény. Tényleg hihetetlen volt, hogy valaki hazai közönség előtt játsszon a világbajnokságon. Az oda vezető utat illetően bennünk volt, hogy a döntőbe szeretnénk kerülni, de az edzőnk tanácsára mindig csak a következő meccsre koncentráltunk. Ilyenkor van egy nyomás is, ilyen szinten elvárják tőlünk, hogy jó eredményt érjünk el. Hála Istennek, mi kiélveztük minden pillanatát. Mentünk az egyik meccs után a másik meccsre, aztán amikor a koreai meccsnél legyőztük az ellenfelet, akkor tudatosult bennünk, hogy mi döntőben vagyunk, ami eddig még sosem sikerült. Általában mindig a négybe jutottunk és aztán ott megakadtunk valami miatt. Most megvolt a hiányzó többlet, utána pedig már úgy voltunk vele, hogy ha döntőbe kerültünk, akkor hazai közönség előtt mindent megteszünk, hogy ez az érem arany legyen.
Nagyon sokan szurkoltak otthon is, meg idehaza is Dunaszerdahelyen is. Volt-e visszajelzés a Felvidékről a szurkolók részéről?
Rengeteg. Rengetegen írtak, azon kívül jöttek a gratulációk, több ezren írtak nekem. A közösségi médiában nem voltam annyira aktív azalatt a pár nap alatt, aztán pedig kiraktam egy posztot megköszönve mindenkinek a szurkolást, a támogatást és a jókívánságokat. Tényleg hihetetlen, hogy ennyi embert megmozgatott.
Milyen élmény volt amikor Áder János Magyarország elnöke fogadta a csapatot, akinek egy mezt is átadtak?
Ennél nagyobb elismerésre nem vágyhat senki. Bennem igazából ott tudatosult, amikor a díszvacsorát befejeztük és a köztársasági elnök úr kivitt bennünket a teraszra, hogy a Sándor palotából milyen a kilátás az éjjeli Budapestre. Akkor azért megfogalmazódik az emberben, hogy mégiscsak hol kezdte és tényleg egy Dunaszerdahely méretű városkából el lehet jutni kemény munkával bárhová. Hihetetlen érzés volt. Egyrészt megtisztelő, másrészt motiváló.
Mik a jövőbeli tervek?
Most, hogy az utánpótlás válogatottból kiöregedtem és klubot is váltok, a Byåsenban folytatom Norvégiában, tényleg szeretnék minden lehetőséget megragadni, amit egy új kultúra, egy új stílus adhat és a lehető legtöbbet fejlődni. Még mindig a Győr játékosa vagyok, szerencsésnek mondhatom magam, hogy kézilabda terén Győrben van az a hely, ahol a fellegvár található jelenleg. Ha fociznék, akkor a Barcelonába vagy bárhová kellene elmennem, de Győr az otthonomtól csak pár percre van, úgyhogy mindenképp: a magánéletem miatt is, a kézilabda miatt is, nagyon szeretnék majd visszatérni Győrbe egyszer.
Mit üzen a fiatal kézilabdázóknak?
Sosem lesz könnyű, mindig lesznek akadályok. Sokszor az ember úgy van vele, hogy annyira jobb akar lenne, annyira meg akar felelni magának, másoknak, hogy elfelejti a kézilabdát azért kezdte el egyszer kislány vagy kisfiú korában, mert imádta, szerette csinálni. Ezt sosem szabad elfelejteni.
