Suja Tímea: ha gond van, mindenki a másikban keresi a hibát, és nem önmagában

A Somorja neveléseként ismerhettünk meg, aki nagyon sokat tett a somorjai sportélet és kosárlabda felvirágoztatásáért. Hogyan jellemeznéd a somorjai éveidet?

A somorjai éveket három részre osztanám. Arra az időszakra, amikor 11 évesen beléptem először a tornaterembe. Ez az időszak egészen 17 éves koromig tartott, amikor Somorja kiesett a női első ligából, és én Pozsonyban folytattam a kosárlabdázást a főiskolai tanulmányaim mellett. A második rész volna volt, amikor először tértem haza a térdsérülésem után. Diosi tanár úrral megegyeztünk, hogy segítek a csapatnak újra feljutni a legmagasabb ligába, és aztán otthon maradtam addig, amíg át nem igazoltam Rózsahegyre. A harmadik időszak pedig a mostani, amikor másodjára is visszatértem Somorjára – immár a kislányommal együtt. Mind a három szakasz másról szólt: az első kettőt játékosként, a mostanit pedig már félig edzőként, menedzserként élem át. Amikor az ember fiatal, nem törődik azzal, hogy működik maga a klub, milyen nehézségei vannak a klubnak. Az első időszak a kosárlabdáról szólt és az iskolás éveimről. A saját korosztályomban minidig húzóember voltam, de a felnőttek között még csak próbálgattam, mire vagyok képes, és ez sokszor nagyon jól sikerült. Rögtön az első extraligás évemben meghatározó játékosa lettem a női csapatnak. Abban az időben kevés fiatalnak adatott meg az, hogy a legmagasabb szinten kosarazzon Szlovákiában. 17 éves lányok csak elvétve játszottak felnőtt női csapatokban. A második somorjás időszakban már érett játékosként voltam jelen a csapatban, és mi voltunk pár idősebb csapattársnőmmel a rutinosabbak, akik próbálták a fiatalabbakat segíteni. Ez is még mindig csak játékos szerep volt. Ebben az időszakban edzett először a férjem, és nagyon sokat segített abban, hogy még jobb játékos váljon belőlem. A második visszatérésemkor Somorjára már úgy jöttem, hogy nemcsak a kosárlabdával akarok foglalkozni, hanem a munkám mellett segíteni a klubot is. Ez az, ami a csapat másodedzőjeként most is foglalkoztat. Ez a mostani korszak már tényleg menedzseri dolgokról is szól. Félamatőr klub vagyunk, úgyhogy minden segítség el kell, még ha néha fárasztó is, de reméljük a jövőben meg lesz ennek a gyümölcse.

A Somorja mellett megfordultál a 12-szeres bajnok Rózsahegy együttesénél. Mennyire voltak nagyobbak az elvárások a bajnokcsapatnál, és milyen volt az ott eltöltött idő?

Szerintem az elvárások nem attól változnak, hogy az ember milyen klubnál játszik, mert ha felmegy a pályára, a maximumot kell nyújtania. Mindegy, hogy éppen milyen tétmeccset játszik. Én is így vagyok ezzel: a pályán mindig a legjobbamat akarom nyújtani. A profi csapatok inkább a plusz lehetőségekben különböznek. Több az ember körülöttünk, akik azzal foglalkoznak, hogy nekünk, játékosoknak mindenünk meglegyen (orvos, masszőr, fizioterapeuta, individuális edzések stb.). A másik dolog, amiben különböznek, az az edzői szint: jobb csapatokban általában jobb, képzettebb edzők vannak. Rózsahegyen a párom volt az edzőm, úgyhogy rá egy rossz szót se mondhatok. De viccen kívül: nagyon jó edzőnek tartom, olyannak, aki minden játékosból ki tudja hozni a maximumot, és ez a fontos a csapat szempontjából. A Rózsahegyen töltött idő egyébként nagyon érdekes volt, mivel ez alatt az idő alatt lettem anyuka, így már a kislányunk is helyet kapott az életünkben, és nagyon sok időt szenteltünk neki. De nagyon jó baba volt, úgyhogy minden gond nélkül tudtam kosarazni is mellette. Kicsit hiányzott az otthoni házunk, az udvar. De minden hétvégén jártunk haza. A rózsahegyi emberek mások voltak, ehhez kicsit nehezebben tudtam hozzászokni. Nagyon sok rosszindulattal, irigységgel találkoztam és kevés jókedvvel. Persze voltak nagyon kellemes kivételek is, de az ottani kosárlabda közösségben elég sokszor inkább a negatív dolgok voltak jelen. Én nagyon közvetlen és vidám embernek tartom magam, de Rózsahegyen ezzel kicsit szenvedtem, úgyhogy örültem is amikor hazajöttem Somorjára. Már az első meccsemen is annyira szívélyesen fogadtak a csapattársak és a szurkolók. Már akkor biztos voltam benne, hogy jó döntés volt hazatérnem, Somorjára, ahol megbecsülnek. 

Mennyire volt nehéz a férjeddel való közös munka? Mekkora volt a nyomás rajtatok?

Nekünk, kettőnknek soha nem volt ezzel gondunk. Játékosként ugyanúgy elvégeztem azt a munkát, amit másoknak is kellett. Sőt néha nekem többet vagy jobban kellett teljesítenem, nehogy valaki azt mondja, csak azért játszom, mert az edző felesége vagyok. Inkább a külvilágnak probléma ez, mivel ha valami gond van, mindenki a másikban keresi a hibát, és nem önmagában. Szóval elég jó páros voltunk, hogyha bűnbakot kellett keresni, akkor ott voltunk kéznél. Egy időben ez nagyon bántott minket, próbáltunk ellene tenni, de rájöttünk, hogyha mindent tökéletesen csinálunk, akkor is lesznek olyanok, akik majd ránk mutogatnak.

A rózsahegyi kitérőt követően visszatértél Somorjára, és az előző idényben bronzéremhez segítetted a csapatot. Hogyan élted meg ezeket az eseményeket?

Jó döntés volt, hogy hazajöttem. A bronzérem pedig egyszerűen szuper volt. Megérdemeltük az egész éves munkáért. A csajok is odatették magukat, egy igazi csapatmunka volt. Nem volt tervbe, hogy őszinten megmondjam, de mi, csajok bíztunk benne, hogy elérhető a dobogó. Maga a klub is megérdemelte. Utoljára a férjemmel voltunk bronzérmesek pár évvel ezelőtt.

Fotó:  basket.sk

Még mielőtt eligazoltál, nem volt kész az új sportközpont. Milyen érzés volt az új Samaria Sportközpontban pályára lépni a Somorja játékosaként?

A csarnok szuper, nagyon örülök, hogy végre sikerült felépíteni. A klub is és a városnak is kellett már ilyen hely. Sokkal jobb így játszani, hogy van rendes lelátó.

Az elmúlt évek során a csapatot a válladon cipelted és remek teljesítményekkel rukkoltál elő. Mennyire teher számodra ez a szerep a csapatnál, hiszen játékos és Diósi Albert asszisztenseként edző is vagy egy személyben?

Az utolsó visszatérésem óta Somorján annyiban változott a helyzetem, hogy mint játékos-edző is szerepet kaptam. Diósi tanár úr két éve, amikor Kačmárik edző távozott, kijelentette, elvállalja a főedző szerepét, ha én leszek a másodedzője. Meglepett akkor ez a felkérés, de úgy döntöttem, míg nem próbálom ki az edzősködést, nem tudom megítélni, hogy tudok-e segíteni a csapatnak vagy nem. Szerintem sikerült összehoznunk a tanár úrral, amit szeretünk volna és ami mindkettőnknek megfelel. A tanár úrra a sok éves tapasztalat, rám pedig inkább az új dolgok és a modernebb kosárlabdáról alkotott felfogás jellemző. Vannak edzések, amiket én tartok, vannak, amiket a tanár úr, szóval eddig működik az összhang. Ennek eredménye a a tavalyi harmadik hely. Van azért persze hátulütője is ennek az egésznek, mivel edzéseken nekem mint játékosnak helyt kell állnom, így néha nehéz csak magamra koncentrálnom. Ez engem mint játékost hátráltat. Másik dolog, hogy a csajoknak is hozzá kellett szokniuk, egyszerre vagyok játékostársuk és edzőjük is, akinek kötelessége rájuk szólni. Örülök, hogy a többség ezt elfogadja, és hisz abban, amit csinálunk, mert csak így tudunk fejlődni. Mindez elég sok többletenergiát és időt emészt fel, de kihívásnak tartom, és szeretnék megfelelni.

Mi a véleményed a somorjai utánpótlásbázisról?

Az utánpótlás Somorján szerintem nagyon jól működik. Kadet korosztályig van minden kategória és jó eredményekkel is szolgálnak a saját ligájukban. Nagyon sajnálom, hogy kiesett a kadet és a junior csapat, mivel nehéz így a női csapatot feltölteni, ha nincsenek saját nevelésű játékosok.

Pályafutásod során voltak-e hullámvölgyek, és ha igen hogyan sikerült túllendülnöd ezeken?

Hullámvölgyek minden sportoló életében vannak, nálam inkább a sérüléseimmel kapcsolatosak. De hála égnek nem volt belőle sok. Én nagyon kitartó, szinte önfejű sportolónak jellemezném magam. Ha egyszer a fejembe veszek valamit és meggyőződésem, hogy úgy a helyes, akkor mindent megteszek érte, hogy sikerüljön. Ez így is volt mindig. Nem szabad azzal foglalkozni, hogy mi lett volna ha ez meg az nem történik meg, és miért pont velem történtek rossz dolgok. Ami megtörtént, azon mar úgyse lehet változtatni és menni kell tovább, pozitív hozzáállás és önsajnálat nélkül. Igaz az a mondás, hogy minden rosszban van valami jó, mert a hullámvölgyek is megtanítják az embert arra, hogyan küzdje le az akadályokat. Nagyon jó, hogy nekem olyan családom van, amely mindig mindenben támogatott kiskorom óta, szüleim, húgaim és aztán a férjem is. Most már a kislányom is ott van minden hazai meccsemen. Mindig bíztak bennem, a mai napig eljárnak a meccseimre szurkolni, ami szintén nagyon sok erőt ad és segít abban, hogy még jobb legyek. Minden korban lehet fejlődni, szóval nálam is van még hova.

Idén nagyon nehézkesen indult a csapat szezonja, három forduló után továbbra is nyeretlen a csapat. Mit gondolsz az idei szezonban mi lehet a csapat fő célja, ismét odaérhettek esetleg a dobogóra?

Még csak pár forduló telt el az idei szezonból, korai lenne még értékelni és meghatározni, hol vagyunk, és hova érhetnénk el. Teljesen új csapatunk van, a tavalyi csapatból – legalábbis azok közül, akik rendszeresen játszottunk – hárman maradtunk, négy új játékos érkezett, akik közül mindenki más csapatból más szokásokkal jött hozzánk. Először is a cél az, hogy felfogják, mit szeretnénk tőlük, milyen kosárlabdát szeretnénk játszani. Aztán, hogy ezt megtanulják edzéseken, automatizálják és kezdjék el használni a meccseken is. Az új játékosok miatt nem tudtuk ott folytatni, ahol áprilisban abbahagytuk, hanem vissza kellett térni az alapokig a nyáron. Ez azonban egy teljesen normális folyamat, amihez csak idő kell. A cél, hogy február körül a rájátszásban olyan kosárlabdát játszunk, amilyet szeretnénk és ne csak 20 percig, hanem az egész meccsen működjön a védekezésünk. Ehhez semmi más nem kell csak türelem és következetes munka. Szerintem nagyon ügyes csapatunk van, csak még fel kell "nőnünk" ahhoz, hogy az újak is húzóemberek legyenek, merjenek kockázatot vállalni, és bízzanak magukban. Tavaly is így volt ez, szóval én bízom a csapatban. Az idén a liga elég kiegyenlítődött, nincs annyira kiemelkedő csapat, mint a múltban a kassai Good Angels vagy a Rózsahegy volt. A papírforma alapján a Pöstyén a legesélyesebb, de minden meccs más, és akárkit akármikor meg lehet lepni. Mi is meccsről meccsre haladunk. meglátjuk, hogy ez a végén mire lesz ez elég.

Fotó:  basket.sk