Nekem a vízilabda nem múlt, hanem jelen idő
Kétszeres olimpiai bajnokként és világbajnok vízilabdázóként ismerjük, de a története messze túlmutat az aranyérmeken. 1996-ban és 2000-ben kimaradt az olimpiai csapatból. Mégis visszatért. Mégis nyert. És nemcsak a vízben, hanem később edzőként, tanárként, példaképként is. Varga Tamással beszélgettünk.
A dunaszerdahelyi MCC-ben tartott előadása apropóján beszélgetünk, amelynek a kudarcok utáni újrakezdés a témája. Miért éppen erről tart előadást egy olyan sportoló, akinek kétszer is szólt a himnusz az olimpián?
Mert a kudarc az élet része. Nekem is az volt. Ha csak a számokat nézzük: öt olimpián is ott lehettem volna. Mégis csak három jött össze, 1996-ban a szövetségi kapitány döntése miatt maradtam ki, 2000-ben viszont magam mondtam nemet. Ezek a döntések formáltak azzá, aki vagyok. A kudarcok megtanítottak felelősséget vállalni, és vezettek arra, hogy az adott szó többet ér, mint az esély az aranyra.
Gondolom a 2000-es távolmaradás fájt jobban, hiszen ott aranyat nyert a csapat. Nem érezte úgy, hogy ott lett volna a helye a dobogón?
Tudtam, ha elkezdem a felkészülést, jó eséllyel utazom. De volt egy mélyen húzódó sérülésem, ami miatt vissza kellett mennem Svájcba. Ott volt egy orvos, aki akkor segített, amikor senki más nem tudott. Akkoriban már egyszer megszegtem a szavam, és annak kemény következményei lettek a pályafutásomra nézve. Ezt nem akartam újra átélni. Úgy voltam vele, hogy ha egyszer elindulok, végig is kell csinálnom. Ezért inkább meg sem tettem az első lépést, és így utólag sem bánom.
És ’96? Az már nem volt ilyen „önkéntes" kihagyás.
Az fájt. Azt hittem, benne vagyok a csapatban. Jól ment a játék, ott voltam a margitszigeti Unicum Kupán, spanyol centerek ellen, jó formában. Aztán jött a kerethirdetés, és kimaradtam. Fiatal voltam, de már akkor is maximalista, ahogy ma is. Nehezen viseltem a visszautasítást. Ebben az időszakban még ösztönösen „át tudtam fordítani” magamban ezt a csalódást. Kellett hozzá idő, sok belső munka, de a helyére került.
Aztán jött a 2003–2008 közötti időszak, előbb világbajnoki arany, majd két olimpiai bajnoki címmel.
Az volt a pályafutásom csúcsa. De nem úgy gondolok rá, hogy „visszajöttem, és nyertünk”. Ez hatalmas csapatmunka volt! Mindig is a közös munka hozta a sikert. Másrészt tény, hogy az volt a legjobb időszakom. Testileg-lelkileg a topon voltam. Négy döntő, négy arany. Az ilyen sorozatok ritkák, és én ott lehettem. Ezért mindig hálás leszek. Gyönyörű évek voltak, csodálatos korszaka a magyar vízilabdának, tényleg nagy szeretettel emlékszem vissza erre az időszakra.
Klubszinten több országban is kipróbálhatta magát, értékes nemzetközi tapasztalatokat szerzett. Mennyire becsülik máshol a vízilabdát?
Svájc érdekes tapasztalat volt. Élni nem akarnék ott, de tanulságos volt. Olaszországban és Montenegróban viszont otthon éreztem magam, előbbiben négy, utóbbiban egy évet töltöttem. Montenegró külön világ. Kis ország, ahol hatalmas szenvedéllyel élik meg a sportot. Volt, hogy egy győzelem után a vállukon vittek be a játékostársak a várba ünnepelni. Felejthetetlen élmény volt. Sajnos egy év után, a tulajdonos tragikus halála miatt, a szerződéseink megszűntek.
És a nyelv nem okozott gondot? Hogy értették meg egymást ennyi nemzet fiai?
Olaszul. A közös nyelv mindig az olasz volt, még Montenegróban is. Mindenkinek volt tapasztalata az olasz vízilabdával, így a nyelvvel is. A végén már értettem a montenegróit is. A taktikai értekezleteken már nem kellett fordítani. Az edző csak rám nézett: „Tamás, érted?” Én meg csak bólintottam. Minden világos volt.
A visszavonulás után viszont nem ment minden ilyen simán...
Nem. Tizenegy év edzősködés után – hat év OB I-es férfiak, öt év OB I-es lányok – azt mondtam: elég. Most pihenek, egy évig nem foglalkozom a vízilabdával. Azt hittem, ez majd jó lesz, de depressziós lettem. Közben felépítettem a Villa Vianót, a saját vállalkozásomat. Többet költöttem rá, mint amennyit terveztem. Ez is tanított, és újra rájöttem, hogy nekem a vízilabda nem múlt, hanem jelen idő.
És most újra vízben – csak másként. Közben pedig előadásokat tart a fiataloknak, mint most Dunaszerdahelyen.
Valóban, évente 8–10-et. Gyerekeknek, sportolóknak, felnőtteknek. A témám: mire tanít a kudarc, mit jelent tartani magad a szavadhoz, hogyan lehet újrakezdeni. Ezt is a feladatomnak érzem, közben utánpótlást is nevelek. Szolnokon már három bajnokságban indulunk, 2013-as, 2014-es és 2015-ös korosztályokkal. Tudom, hogy ez az én irányom. Ez nem visszalépés, ez egy új, tudatos irány.
És milyenek a mai gyerekek? Tudnak mit kezdeni a vereséggel?
Nehéz helyzetben vannak. Mi fociztunk a grundon, lementünk az uszodába, kiraktuk a kaput, világítás nélkül is játszottunk. Ma mindenük megvan. A figyelem szétszóródik, folyamatosan megoszlik az ingerek között. A sport ma már nem a kitörés útja, mert sokszor nincs is honnan kitörni. Nekem motiváció volt, hogy vegyek egyszer egy nyugati autót. Az én fiam például heti ötször edz, focizik, tehát kivételesen nagy figyelmet fordít a sportra, de nem akar vízilabdázni. Látja, hogy az apja kétszeres olimpiai bajnok, lehet ez is feszélyezi, de a saját útját kell megtalálnia, ahogy minden fiatalnak.
Mit lát most a magyar vízilabdában? Hol tartunk, merre megyünk?
Benne leszünk a legjobb négyben Párizsban, ezt most bátran mondom. Az utánpótlás jó kezekben van, Norbiék (Madaras Norbert, a szövetség elnöke –szerk. megj.) jól csinálják, van rendszer, képzés, forrás. A felnőtt válogatottnál látni, hogy a rendszer, amit most kipróbáltak – egy center, beúszók – nem az igazi. Varga Zsolt nagyon jó edző, biztos vagyok benne, hogy változtat. Két center kell, nem egy. Plusz még kettő, akik be tudnak mozdulni. És nem négy azonos stílusú támadó, hanem kombináció. Ez nem kritika, ez a valóság. Azt pedig a szurkolók is látják, hogy egyre kisebbek a különbségek, sokkal közelebb van egymáshoz az elit, mint korábban. Ma már nem lehet biztosra menni, de már kijött egy világbajnok Debrecenből, ahol dolgoztam: Fekete Gergő. A világbajnokság után felhívott és megköszönte. Szeretnék még több Fekete Gergőhöz hasonló játékost adni a jövő magyar vízilabdájának.
