Külföldi edzők nélkül jobb volna?
Az év utolsó szakasza is több izgalmat hozott a magyar szurkolónak. Igaz, a férfi labdarúgók mellett a kézilabdázó lányok sem szereztek örömet a népes szurkolótábornak. Ettől függetlenül még tény marad, hogy van miből építkezni – főképp az egyéni sportokban –, és az olimpia éve reménytelinek ígérkezik. De kérdéseket is felvet.
A sikertelen ázsiai női kézilabda-világbajnokság után talán sokakban felmerült a kérdés, vajon feltétlenül kell-e ennyi külföldi edző tájainkra. És nemcsak a kézilabdában látjuk azt, hogy a nemzeti csapatok kispadján nemzetközi szakemberek foglalnak helyet, hanem a sportágak széles skáláján is. Nincs ebben semmi meglepő, ha a más megközelítés mellett eredmények is érkeznek velük a csapatba, ám több esetben azt tapasztaljuk, hogy nem hoznak változást a hazai mesterekhez képest.
A magyar női kézilabda-válogatott edzője azonban legalább a románok elleni óriási bukta után kritikát tudott gyakorolni, és ezt is becsülni kell.
– Nagyon csalódott vagyok magam miatt, és azért is, hogy nem tudtuk legalább a döntetlent megőrizni. Az utolsó tíz percben különösen idegesítő volt a bíráskodás, senkinek fogalma sem volt arról, mit tehet és mit nem. A pályafutásom során először éreztem úgy, hogy a zsűrinek személyes problémája volt velem. Szomorú dolog, amikor nem a pillanatnyi történések alapján születnek az ítéletek, hanem a múltbeli eseményekre reagálnak. Ez a legnagyobb csalódás az edzői pályafutásom során. Magamba kell néznem, hol hibáztam, mert a lányok mindent megtettek. Ez most kegyetlen, de ilyen a sport. Szeretnék bocsánatot kérni a játékosoktól és a magyar szurkolóktól, mert ma nem voltam azon a szinten, amit megérdemeltek volna.
Ez a profi hozzáállás módja, amelyre tájainkon aligha van példa. Ellenpontként, vagy az amatőrizmus példájaként lássuk a Slovan edzőjének kirohanását Hyballával kapcsolatban.
– Kifogásokat keres, és olyan dolgokkal eteti a médiát, mint a múltkori buszbaleset, panaszkodik a bírókra és a játékosokra. Mindenki maga vonja le a következtetéseket. Nem kellett Németországban, nálunk viszont lehetőséget kapott. Szlovákiában vagyunk, ha valami böki a csőrömet, azt kimondom – fordították le a szlovák bajnokcsapat edzőjének mondatait az őszi zárófordulót követően.
És ha már a sárga-kékeknél vagyunk, minden rosszabb meccs után napirendre kerül az edző kérdése, legalábbis a szurkolók szintjén. A klubvezetés már korábban jelezte, örülnek, hogy már második szezonját kezdte meg a tréner a csapatnál és vannak eredmények. A rajongók azonban kevésbé lelkesek, pláne hogy hazai játékos nincs a csapatban, több esetben úgy tűnik, csak zsoldosok vannak a pályán, akiknek a DAC nem a szívügyük.
Persze így van ez másutt is, hiszen ez nem specifikusan dunaszerdahelyi kérdés. A profi sport egyértelműen tőkefüggő, amely a szlovák vagy a magyar bajnokság erőviszonyaiban is tökéletesen megmutatkozik. Nem is a külföldi játékosok mennyiségéről és minőségéről van szó, ennek anyagi okai is vannak. Az idegenlégiósok sokszor olcsóbbak és jobban értékesíthetők, mint a hazaiak.
Az edzői poszt azonban más kérdés, hiszen stratégiai vezetőről beszélünk, akinek a mindennapi munkát kellene irányítania. Ezért létszükséglet, hogy jól tudjon dolgozni a kerettel, éppen emiatt sok helyütt úgy gondolják, a légiósokhoz illik a külföldi tréner, még akkor is, ha a helyi bajnokság körülményeit nem ismeri.
Tájainkon a népszerű labdajátékokban vannak pozitív és negatív példák egyaránt. Elég csak a fociban sikeres Rebrovra, Sousára, Hapalra vagy Rossira gondolnunk. A két utóbbi a klubsiker után a válogatott mestere lett, de itt már a játékoskeret korlátaival is szembe kellett néznie, hiszen a nemzetközi mezőny rendkívül erős.
Ettől függetlenül nem alakult ki velük szemben olyan ellenérzés, mint Rasmussen teljesítménye kapcsán. S míg például a jégkorongban vagy a röplabdában mindenki elfogadja a külföldi szakember hozzáértését, vannak olyan sportágak, amelyekben hagyományosan odahaza is akadnak megfelelő trénerek. Sőt, egy junior világbajnok csapatra is építő válogatott kapcsán az is egyértelmű, hogy nem a tehetség hiányzik, hanem a tapasztalat mellett valami plusztöltet.
Éppen ezen értékek tűnnek el gyakran a pályákon. A klubok számára már ritkán érték a klubhűség, elfogynak a csapatokhoz köthető legendák, vagy csak ritka kivételek maradnak, miközben a termékértékesítés hajszolása közepette minden globálissá válik. Ez egyrészt természetes, de azt is látjuk, hogy felénk még mindig a helyi rajongók jelentik a felvevőpiacot, így aztán a helyi értéknek is jó volna megmaradnia.
A szurkoló ugyanis azért megy ki hétről hétre a meccsre, mert valamiféle katarzist szeretne átélni, ami feledteti vele a hétköznapok gondjait. Ez pedig nemcsak egyéni élmény, hanem közösségi is. Ehhez azonban az is hozzátartozik, hogy amit a pályán lát, az az övé is legyen, ami a helyi érték jelenléte nélkül elképzelhetetlennek tűnik még a globális világban is.
Megjelent a Magyar7 2019/51.számában.
