Az öt karikán túl

Az olimpiai játékokkal a régi görögök ajándékozták meg az emberiséget, az eredeti elképzelésektől, ideáloktól azonban a mai világban lényegesen eltávolodtunk. Hogy ez mennyire jó vagy rossz, az természetesen nézet kérdése lehet, de ne essünk abba a hibába, hogy mindent a mai modern világ javára vagy rovására írjunk: állandó, időálló értékek is léteznek.

Az ókorban négyévente rendezték az olimpiát. Akkoriban Görögországban sok stadion volt, ahol a sportolók vetélkedtek, az Olimpiában rendezett esemény azonban kulturális és vallási eseményként különleges volt. Hogyan is volt ez akkor – illetve hogyan van ez most?

Akkor a versenyzők profik voltak, az újkorban állítólagos amatőrök versenyeztek sokáig, az egyenlőség nevében vallási háttér nélkül. Az ókorban a győztes szobrot kapott, és életre szóló dicsőséget, ma már tulajdonképpen csak anyagi jutalmat. Az ókorban egy napig tartott az összes vetélkedő, és csak a győzelem számított. Ma hetekig tart, és a döntőben még az utolsót is hősként ünneplik.

Az ókorban a teljesítményt nem is jegyezték föl, ma rekordokat hajszolnak. Az ókorban az olimpia idejére megszűnt minden háború, a résztvevő ellenséges területen áthaladva is védett volt. Manapság? Ha kitiltanák azon országok részvételét, amelyek valamilyen formában háborús helyzetben vannak, nem is lehetne olimpiát rendezni. És mi volna, ha az eredmény nem számítana, csak a győzelem?

Ma azt látjuk, hogy a döntő után minden versenyző nemzeti lobogóval szaladgál a pályán, a győztesnek pedig a nemzeti himnuszt játsszák el (ha nem, azt súlyos büntetésként értelmezik). S történik mindez egy világban, ahol annyira elítélik a nacionalizmust, hogy avégett a határokat is lebontanák mindenütt. Mivelhogy simán összezavarják a nacionalizmust a hazafisággal és a sovinizmussal.

Meg aztán itt van ez az ókorhoz viszonyított mennyiségi különbség. A görögöknek a testedzés a kalokagathia (a test és a szellem harmonikus egysége) szellemében egészen mást jelentett, mint manapság. Persze tudom: változnak az idők (és mi benne, általa). De vajon mi a lényege a testedzésnek, a sportnak? A rekord, az aranyérmek – vagy a lakosság (a nép!) egészsége?

Mondogatják ugyan, hogy az élsportolók példaképpé válnak, másokat is sportolásra ösztönöznek – de vajon tudjuk, mit jelent élsportolónak lenni? Ez nem csak röpke győzelmi dicsőségből áll. Szorosan összefügg ezzel az anyagi háttér, az életmód, a táplálkozás, egészségi kérdés, dopping, továbbtanulás, az aktív sportolás utáni civil érvényesülés.

Mit csinál egy sportoló, ha a test már nem bírja a megterhelést,  és nem képes csúcsteljesítményre? Kevésnek sikerül annyit keresnie, hogy abból aztán megéljen. Bár micsoda élet az semmit csinálni? Mert aki csak sporttal foglalkozik, ritkán képes szakmát is kitanulni, amelyből tisztesen megélhet. Mindenkiből nem lehet edző, bíró vagy sportfunkcionárius, s ahhoz is kvalifikáció kell.

A mennyiségi szempont mindenre kiterjedő fölénye sokféle változatban nyilvánul meg. Például az eredeti négyéves olimpiai ciklus két évre csökkent. Ez is a devalváció egyik jele: minden, amiből több van, veszít értékéből. Tudjuk, miért alakult ez így: kettéválasztották a téli és nyári játékokat, ezért van kétévente olimpia.

Ráadásul egyre több sportágat sorolnak be. Előfordul, hogy egyet-egyet kihagynak, mégis egyre több sportág szerepel. Jó ez? Mert ez is devalvál. Sok az olyan sportág, amelynek nincs, de nem is lehet tömegbázisa. Hogy ezeknek miért kell az olimpián szerepelniük, azt csak fontoskodással, önös érdekkel lehet megindokolni, hiszen egy csomó más lehetőség áll rendelkezésükre, s csak fölhígítják az olimpia különlegességét. Nem a látványosságukkal van baj, sem a jó teljesítményért kifejtett energiával, hanem arról, hogy a mennyiség érvényesül a minőség rovására.

A mai sport nagy átka a dopping. Érthetetlen, miért csodálkoznak ezen, hiszen törvényszerű egy olyan értékrendszerben, ahol mindig a mennyiségi tényező van előtérben. Fuss gyorsabban, ugorj magasabbra, stb. – akkor vagy hős. Azért is vonzó ez, mert anyagi előnnyel jár. Ezért a dopping elleni harc közönséges szélmalomharc a természetes képességet fölülmúló teljesítmény ellen, s végső soron értelmetlen, hiszen mindennek van határa, így a sportteljesítménynek is.

Ha azt a rengeteg pénzt, amit az élsportba fektetnek, a tömegsportra áldoznák, nem volna az okosabb és értelmesebb? Mert így is föl lehet tenni a kérdést: mi fontosabb, a rekordok, az aranyérmek sokasága, vagy az egészséges nemzet?

Úgy látszik, az előbbit tartják fontosabbnak. A reklám is erről szól: ülj és bámuld a tévét. Ülj és nyomogasd a csodaszerkentyűk billentyűit. Ülj és dohosodjon el a tested, mint a pince levegője. Így kezelhetőbb leszel, és többet vásárolsz. Mert a pénz, a szent pénz – csak az jó, ami gyorsan fial. Az élsport pedig nagyszerűen jövedelmező gazdasági ág. Egy neves csapat mezét milliószámra adják el. Nagyszerűen lehet ezen keresni.

Nem beszélve arról, hogy bizonyos sportágak művelőit csillagászati áron adják-veszik, mint a birkát. Nehezen hihető, hogy egy élsportoló valós értéke valóban ekkora legyen. Összehasonlítva például egy komoly értéket képviselő művészeti vagy tudományos teljesítménnyel. Csakhogy manapság a stadionban a megfelelő üdvöskét ösztökélni nagyobb értéket képvisel, mint mondjuk egy szépirodalmi könyv olvasása.

Nem hiszem, hogy ez a jó irány. Fejére állítottuk az értékeket, a színes üveggyöngy értéke nagyobb, mint a valódi ékszeré. Oda vezet ez, hogy az, ami az embert EMBERré teszi, lassan a szemétdombra kerül. A hatalmasok régen tudják: az okos, önálló gondolkodásra képes ember veszélyes, „elronthatja” az üzletet, nehezebben befolyásolható.

Pedig nem attól vagyunk emberek, hogy gyorsabban futunk vagy magasabbra ugrunk, az állatok ennél úgyis sokkal jobbak. Jó volna visszatérni ahhoz, amit a régi görögök ránk hagytak: hogy a kalokagathia szellemében a test és a szellem harmonikus egységben, egyensúlyban legyen.

Aich Péter