Várgede

A község a Gortva-patak partján, a Rima-medence nyugati peremén, a Bikk-hegy déli lábánál fekszik, az 571-es (Fülek-Sajószentkirály) országút és a Fülek-Bánréve vasútvonal mentén (megállóhely), Fülektől 22 km-re keletre, Feledtől 6 km-re nyugatra, Rimaszombattól 17 km-re délnyugatra. Mellékút köti össze Kisgömörivel (2 km). Határának mintegy felét erdő borítja, déli része az Ajnácskői-hegységhez, a Gortvától északra fekvő határrész az Osgyáni-dombsághoz tartozik. Délnyugatról Durendapuszta (Feketepatak) és Balogfala, délről Gortvakisfalud (Bizófala katasztere) és Kerekgede, keletről Gortvakisfalud, északról Kisgömöri és Rimaszombat (Mezőtelkes katasztere) határolja. Délnyugati határának egy része az 571-es út és a Fülek-Bánréve vasútvonal mentén húzódik.

A Besztercebányai kerülethez és a Rimaszombati járáshoz tartozó község. 1920-ig kisközségként Gömör-Kishont vármegye Feledi járásához tartozott. Csehszlovákiához csatolása után 1951-ig a Feledi járáshoz, 1951-1960 között a Füleki járáshoz, majd a Rimaszombati járáshoz tartozott. 1938-1945 között visszacsatolták Magyarországhoz (Gömör-Kishont vármegye, Feledi járás). 1959-ben Durandapuszta és Hódospuszta önálló községgé alakulásával ("Čierny Potok" néven) területének egynegyedét elveszítette (23,15 km²-ről 17,25 km²-re csökkent).

1910-ben 1275, 1921-ben 1273, 1938-ban pedig 1621, túlnyomórészt magyar nemzetiségű lakosa volt. Az 1920-as években a csehszlovák földbirtokreform keretében határába szlovák kolonisták települtek (1959-ben önálló községgé alakultak Čierny Potok néven), 1945 után magyarországi szlovák telepesek érkeztek a községbe. A 20. század második felében népessége mintegy egyhatodával csökkent (1938-1991 között), 1991-2011 között azonban már 16,1 %-os népességnövekedés figyelhető meg (1358 főről 1577-re), ebben az időszakban a magyar nemzetiségűek aránya kevesebb, mint felére csökkent (72,5 %-ról 33,6 %-ra), a szlovákoké változatlan maradt (25,7 % - 25,2 %). A lakosság többsége (56,8 %) mára a roma etnikumhoz tartozik és dinamikusan növekszik a roma nemzetiségűek aránya is (32 %). A túlnyomó többség (70,0 %) továbbra is magyar anyanyelvű. Viszonylag magas a nemzetiségükről nem nyilatkozók aránya is (8,8 %). A túlnyomó többség (81 %) római katolikus vallású, az 1921-ben még a lakosság egytizedét alkotó evangélikusok aránya mára 1 %-ra csökkent.

A régészeti leletek tanúsága szerint területén már a korai bronzkorban is laktak emberek, ennek tárgyi bizonyítékaként 1961-ben a falu egykori kőbányájából összesen 361 darab, az időszámításunk előtti tizenötödik századból származó tárgy került elő. A mai település a 12. században alakult ki, 1244-ben Dénes nádor birtokaként „Genech” alakban említik először. 1280-ban „Gede”, 1379-ben „Gedealya” néven szerepel, 1332-ben a pápai tizedjegyzék is említi „Gedey” néven. Nevének előtagját a felette emelkedő hegyen állt egykori várról kapta (Gedővár), amelyet a 13. század második felében az Aba nemzetség épített. 1281-ben alatta („sub castro Gede”) ütközött meg Kun László király serege a kegyvesztett Aba nembeli Finta nádor hadával. A királyi had a várat is elfoglalta, majd Gönc és Szalánc erősségeivel együtt a király hívének, Finta öccsének Amadénak adományozta. A 14. század elején Csák Máté a Felvidék ura Gedét is elfoglalta, 1320-ban azonban visszafoglalta Károly Róbert király serege. 1326-ban Gedét a Csór nemzetséghez tartozó Csór Tamás kapta meg a királytól. Következő említése 1342-ben történt, amikor a Ráthold nembeli Ilsvay család birtoka volt. 1427-ben az Ilsvay család kihalásával a vár birtoka újra a királyra szállt. 1430-ban Luxemburgi Zsigmond Besenyő Pálnak és fiának zálogosította el, de nemsokára újra királyi kézbe került. 1435 után királyi adományként Frigyes litván hercegé lett, de 1439-ben Lórántffy György a várat fegyvereseivel elfoglalta. 1443-ban és 1451-ben Giskra sikertelenül ostromolta, ám 1456 után mégis bevették a várat a husziták. 1460 körül Hunyadi Mátyás serege foglalta vissza. A 15. században „Castrum Gedew” alakban említik. 1502-ben II. Ulászló király hívének Kubinyi Lászlónak adományozta. 1526-ban a Lórántffyakkal rokon Feledi Lesták csellel foglalta el. A török többször is ostromolta, majd 1571. június 10-én elfoglalta, majd lerombolta és nem is épült fel többé. Nyoma is alig maradt, mert romjait a lakosság elhordta a környékbeli építkezésékhez. A település határában ma is látható az a kút, ahova a hagyomány szerint a török elől a falu templomának harangját elrejtették. A település a 16. században elpusztult, az állandó török veszély meggátolta fejlődését a 17. században, 1683-ban pedig fel is gyújtották az átvonuló hadak. Eredeti magyar lakossága elpusztult, illetve elmenekült. A község egy időben mezővárosi kiváltságokkal is rendelkezett. Története során több nemesi család tulajdona, amelyek közül a legjelentősebbek az Ilsvayak, a Pálócziak, az Országhok, a Lórántffyak, a Pethők és 1502-től a Kubínyiak voltak. A 18. században a Kubinyiak kishonti birtokaikról szlovák telepeseket hívtak ide, 1773-ban lakosságának egyharmada szlovák volt. 1750-től folyamatosan működött a községben iskola. Urai a 19. században összesen 6 kastélyt és kúriát építettek, melyekből négy maradt fenn. 1828-ban 77 házában 713 lakos élt, akik főként mezőgazdasággal, emellett kézművességgel, főként kőműves mesterséggel foglalkoztak. Petőfi Sándor Gömörben járva 1845 nyarán pompás napokat töltött Várgedén. A költő egykori szállásának falán emléktábla áll. 1849-ben egy tűzvészben az egész falu leégett. A 19. században Várgedén gőzmalom és vastartalmú gyógyvizet alkalmazó fürdő üzemelt, amelyet főleg a rimaszombati lakosok használtak. Mezőgazdasági jellegét később is megőrizte. A 20. század első felében a település lótenyészetéről is híres volt, kivált akkor, amikor a híres kistapolcsányi tenyészet még csak alakulófélben volt. A két világháború közötti földbirtokreform során a Várgedéhez tartozó Durenda- és Kacagópusztára, illetve a Sztojkovits és Szabó család felosztott nagybirtokára szlovák kolonisták, a második világháború után Magyarországra telepített lakosai helyére magyarországi szlovákok települtek. A település 1938 és 1945 között újra Magyarországhoz tartozott. Durendapusztát 1959-ben Čierny Potok néven önálló községgé szervezték.

A községben vegyes, szlovák–magyar tanítási nyelvű alapiskola működik. A magas munkanélküliséggel küzdő település lakosságának a többsége a mai napig főként mezőgazdasággal foglalkozik. Alexandriai Szent Katalin tiszteletére szentelt római katolikus temploma 1826-ban épült klasszicista stílusban, rokokó részletekkel, a Kubinyi-, majd Sztojkovits-kastély 1865-ben épült, 2013 óta múzeumként működik. A Várhegy aljában gyógyvizű savanyúvízforrás található, melyre a 19. században gyógyfürdőt építettek (1986 óta nem üzemel). A Várhegyen álló neogótikus Szent Anna kápolna 1895-ben, az evangélikus templom 1901-ben épült.