2021. április 17., 08:53

Kecskés Andrea: Ha felvillan a zöld lámpa…

A hegyi autóversenyzés egyetlen szlovákiai magyar női képviselője Farnadon született, jelenleg a Zselíz városrészét képező Garammikolán él. A segédagronómusként is tevékenykedő Kecskés Andreával beszélgettünk.

Galéria
+4 kép a galériában
Fotó: Kecskés Andrea

Amint azt több interjúban is elárulta, a Forma–1 nagyban hozzájárult ahhoz, hogy érdeklődjön az autóversenyzés iránt. A Forma–1 és az ún. Hillclimb, vagyis a hegyi versenyek között mégis nagy a különbség. Mi az oka annak, hogy végül a hegyi versenyzést választotta?

Mivel a Forma–1 az autósportok legismertebbje és a legjobban medializált ágazata, ezért természetes volt, hogy kis koromban pont a Forma–1 jutott el hozzám legkönnyebben. Forma–1-et viszont – csak úgy vasárnapi programként – olyan is néz, aki nem igazán benzinvérű. Szerintem életünk során sokan eljátsszunk a gondolattal, hogy milyen lenne Forma–1-es pilótának lenni, de ez többnyire megmarad ábrándozási szinten, mivel ezek a pilóták már egészen pici koruk óta gokarttal versenyeznek, sokaknak már a szüleik, nagyszüleik is versenyzők voltak.

Mikor tudatosult bennem, hogy erről már lekéstem, igyekeztem a tanulmányaimat is úgy választani, hogy ha már pilóta nem lehetek, akkor legalább versenymérnökként dolgozhassak a száguldó cirkusz közelében.

Ez az ambíció idővel háttérbe szorult, az autók iránti szeretet azonban továbbra is megmaradt. Miután élőben is megnéztem a Magyar Nagydíjat 2000-ben, elkezdett érdekelni a többi autósport is, így a szlalomversenyek, a gyorsulási versenyek, a rally és persze a hegyi versenyek.

A hegyi verseny az egyik legrégibb autósport; fél évszázaddal korábban indult, mint a Forma–1, a rally vagy a Nascar. Vannak hegyi versenyek, amelyeket már 1905-től szünet nélkül rendeznek meg Angliában, de Szlovákiában is ezek voltak az első autóversenyek. Ekkoriban még nem volt lehetőség profin felépített versenypályákon versenyezni, a szerpentines közutak viszont átalakulhattak ideiglenes versenypályává. Ez a mai napig így van.

Az is nagyon megfogott a hegyi versenyzésben, hogy a bajnokságban veterán autók is indulhatnak, természetesen külön kategóriában.

A csillogó-villogó régi és új autók nagyszerű látványt nyújtanak, s nem utolsó sorban leírhatatlan érzés, amikor visszhangzik az erdő a motorhangoktól. A hegyi versenyek rajongói már kora reggel felgyalogolnak a pálya mellé, hogy a lehető legjobb kilátást kaparintsák meg maguknak. Mintha táboroznának, úgy nézik végig estig az egész versenyt. A hegyről lefelé jövet mindig tapsolnak, zászlókat lengetnek, befutnak az úttestre… Kívánom, hogy mindenki élje át egyszer ezt a fajta támogatást!

Anyagi szempontból nézve a hegyi verseny jóval elérhetőbb, mint a rally vagy a pályaautózás, mivel a rajtdíj alacsonyabb. Nem utolsó sorban pedig veszélyesebb, mint az autószlalom, így az adrenalinfüggőséget is kielégíti azzal együtt, hogy a rallynál biztonságosabb.

A környezetében élők tudják, hogy autóversenyzéssel is foglalkozik?

Azt hiszem, mára már a szociális médiának köszönhetően közeli és távoli ismerőseim is tudják rólam. Szülőfalumban, Farnadon a falu nagy része tisztában van vele. Látják, amikor a garázs előtt az autót készítjük, illetve pakolászunk édesapámmal. Ekkor az arra járó falubeliek megállnak beszélgetni, sok sikert kívánni. Az interjúknak köszönhetően már Muzslán, ahol dolgozom, továbbá a jelenlegi lakhelyemen, Zselízen is felismernek.

Volt olyan eset is, hogy a futár, aki éppen csomagot hozott nekem, rákérdezett, hogy én vagyok-e az autóversenyző. Ezen nagyon meglepődtem, mivel úgy érzem, nem szoktam ezt nagy dobra verni.

A munkahelyemen mindenki tudja rólam, s úgy érzem, a főnököm is büszke rám. Magamat viszont szerény embernek tartom, nem az az első dolog, amit elárulok magamról, hogy a szlovák bajnokságban versenyzek. Érdekes viszont, hogy előbb-utóbb mindig kiderül…

Jelenlegi versenyautója ugyan egy Honda, mégis az Opel márkához kötődik igazán; nővérével közösen ezért is alapították meg az Opel Team Slovakia polgári társulást. Mit lehet tudni ennek működéséről, illetve honnan az Opel iránti vonzalom?

Van egy mondás a Honda-rajongók körében, mely szerint mindenki úgy születik, hogy német autómárkák iránt rajong, de egy részük szintet lép, s vesz egy Hondát… Sokszor megmosolyogtam, mikor ezt hallottam. 

Aki vezetett már váltakozó szelepvezérlésű autót, az tudja, hogy valóban elcsábít a japán technológia, viszont az Opel az, ami sikeres versenymúltra tekint vissza, és legközelebb áll a szívemhez.

A márka iránti szeretet spontán indult, mivel az első autóm egy háromajtós, 1.6-os benzines Opel Astra volt, ami akkoriban ritkaságnak számított, mivel hozzánk többnyire csak az ötajtós változata jutott el. Ekkor kezdtem el kutakodni a márka iránt, tanulmányoztam a limitált kiadású típusokat. És hát ki ne szeretett volna egy Calibrát vagy egy Kadettot, netán egy Mantát? Mindenki tudta róluk, hogy sportkocsik. Sok híres versenyző is Opellel versenyzett, többek közt Walter Röhrl rally-világbajnok is.

Nővérem követett a márka iránti hűségben, szintén egy Opel Astrát vásárolt, aztán egymás után gyűjtögetni kezdtük a ritkább Opeleket,

majd kiállításokra, találkozókra jártunk velük, ahol észrevettük, hogy nagyon sokan rajonganak az Opel márka iránt, s úgy gondoltuk, jó lenne ezeket az embereket összefogni és találkozókat szervezni. Így indult az Opel Team Slovakia polgári társulás, ami mára már nemzetközivé nőtte ki magát. Legutóbbi találkozónkon öt országból érkeztek vendégek, és a résztvevő autókból egy hatalmas Opel-jelet sikerült kiraknunk, amihez mintegy nyolcvan Opelra volt szükségünk. Az akció nagyon jól sikerült, külföldön is példaként emlegetnek minket.

Van egy ritkaságnak számító 1991-es évjáratú Opel Astra GSi-m, ami teljesen gyári állapotú, és Szlovákiában is csak pár darab van belőle.

Ezzel az autóval több magyarországi autós műsorban is szerepeltünk vendégként, így a Totalcarban vagy a Laptimingban is. Érdekességnek számít még, hogy az Opel Team Slovakia csapatnevet a versenyeken is feltüntetem; meg is kérdezik sokszor, hogy miért Hondával versenyzem, amikor Opel Team Slovakia a nevünk? A válasz nagyon egyszerű: 2 literes szívómotor versenykategóriában a Honda gyárilag 200 lóerő, míg bármelyik másik autótípus csak maximum 180 lóerő. A szívem azonban az Opelért és a kis GSi-mért dobog. Persze, minden autótípust kedvelek, főleg azokat, amelyeknek van élesebb, sportos változatuk is.

A családon belül nővére és édesapja is rajong az autókért. Honnan jött az ötlet, hogy édesapja is részt vegyen a csapat munkájában, a versenyekre való felkészülésben?

Kicsi korom óta mindig számíthattam édesapámra, ha támogatásra volt szükségem. Minden őrültségre rá tudtuk venni, amit a nővéremmel kitaláltunk. Már az opeles találkozók szervezésében is segített minket, átvette a szervező, illetve a szakács szerepét. Ezeken kívül pedig, amikor még nem volt jogosítványom, viszont szerettem volna valamilyen versenyre ellátogatni, akkor sem kellett tőle kétszer megkérdezni, hogy megyünk-e, azonnal benne volt. Így, amikor versenyzésre készülődtem, természetes volt, hogy rá is számítok a csapat fontos tagjaként.

Édesapám készíti elő az autót a versenyre, kereket cserél verseny közben, megtisztítja, illetve hőpisztollyal leborotválja azokat, valamint gondoskodik arról, hogy ne felejtsek el enni és inni, amellett pedig lelkileg is támogat, és szurkol nekem.

Szerencsére nem aggódik miattam, mert ahogy ő mondja, egész jól vezetek.

Jelenleg Alexander Verestől tanul; ő készíti fel a versenyekre. Hogyan kerültek kapcsolatba?

Egy amatőr hegyi verseny alkalmával ismerkedtünk meg a zólyomi járási Osztrolukán, amin én is indultam, akkoriban még civil autóval. Próbának szántam, az autóm nem volt versenyképes, inkább arra voltam kíváncsi, hogy mentálisan mennyire vagyok felkészülve. Sanyi ekkor már 12 éve profi versenyző volt. Mikor beszélgetni kezdtünk, rájöttünk, hogy nem is lakunk messze egymástól, valamint látta bennem az akaratot, és tanácsokat adott a konkrét pályát, a kanyarok íveit illetően. Az időm így folyamatosan elkezdett javulni.

Rájöttem, hogy tapasztalat és előzetes felkészülés nélkül bizony nehéz lesz fejlődni.

Az elejétől fogva segítette a pályafutásomat, segített a versenyautót is kiválasztani, átépíteni, valamint a hivatalos versenyzői licenc megszerzésében is segédkezett. Ezek után gyakorlati tanácsokkal látott el, hogy hogyan kell a legjobb íveket kihasználni, hogyan számoljam ki a dupla kanyar, valamint a visszafordító kanyarok ívét, mire vigyázzak.

Amikor panaszkodtam neki, hogy egyszerűen nem tudom magamból kitörölni az utcai vezetési szokásokat, akkor kaptam tőle a szerintem leghasznosabb tanácsot: „Vagy gáz van, vagy fék. Versenytempóban nincs semmi a kettő között!” Ezek után mindig, ha guruláson kaptam magam, ismételgettem magamban: vagy gáz, vagy fék.

Ugyanúgy megszívleltem a tanácsát, miszerint fékezni csakis akkor szabad, amikor mind a négy kerék egyenes vonalban áll, semmiképp sem picit elfordulva.

Azt is tanácsolta, hogy minél hamarabb egyenesítsem ki a kanyar ívét, ugyanis az elfordult kerék lassít. Mentálisan is sokat segített, főleg a versenydrukk legyőzése közben, mivel annyira gyorsan akartam hajtani, hogy hibákat követtem el, melynek következményei voltak, mégpedig a lényeges lassulás. Ekkor adta a tanácsot, hogy ne gondoljak arra, hogy gyorsabb legyek, mint a másik, illetve hogy nyernem kell, hanem gondoljak csak arra, hogy kicsit tempósabban autókázok, mondjuk az üzletbe, ami épp készül bezárni. Viccesen hangzik, de nagy segítség volt, nyertem is a taktikának köszönhetően…

Feltételezem, hogy egy-egy versenyhez nem elég az autót előkészíteni, de fontos a mentális előkészületeket is elvégezni. Milyen rutinjai vannak a versenyek előtt?

Rettenetesen tudok izgulni még mindig minden versenyem előtt. Találkoztam versenyzőkkel, akik huszonöt évnyi versenyzés után is még pillangókkal a gyomrukban ébrednek, illetve nincs egész nap étvágyuk. Azt mondták, ez azt jelenti, hogy igazán komolyan veszem, és felelősségteljesen állok a dolgokhoz. A legjobb taktika nálam, ha a verseny napjáig igyekszem nem gondolni magára a versenyre.

Többnyire az utolsó pillanatig dolgozok, édesapám intézi az autó körüli dolgokat, én már csak ellenőrzöm az indulás előtt. Míg a versenyhez odajutunk, adminisztrációs és műszaki átvételt kell abszolválnunk, ami hosszadalmas és idegőrlő folyamat, többnyire azon jár az eszem, hogy minden rendben menjen.

Miután már felállítottuk a boxunkat, elrendeztem az adminisztrációt, elkészítettem az autót, civil kocsival még bejárom a versenypályát párszor, hogy megnyugodjak. Előtte már betanulom a pályát más versenyzők fedélzeti kamerájának felvételeit nézve, bár az is sokszor csalóka lehet. Nagyobb sebességnél teljesen megváltozik a pálya, és bizony könnyen össze lehet téveszteni a kanyarokat. A verseny reggelén aztán felveszem a versenyoverált, és akkor elkezdek örülni, élvezni a nyüzsgést, a rajongókkal való találkozást, meg persze a sebességet. A versenytársaimmal egyébként egy nagy családot alkotunk, segítjük egymást, de jelen van az egészséges rivalizálás is, főleg köztünk, csajok közt. Amikor felvillan a zöld lámpa a rajtnál, akkor már igazán nem gondolok semmire, teljesen kizárom a külvilágot, és igyekszem csakis az autóra koncentrálni. Ez az egyik legjobb kikapcsolódási módszer szerintem. Minden gondot ilyenkor kizárnak az ajtók. A versenyhétvégék szellemileg igazi kikapcsolódásnak számítanak, viszont fizikailag nagyon meg tudnak viselni.

Négy diplomával rendelkező autóversenyző nőként minden bizonnyal találkozik különböző sztereotípiákkal. Mit tapasztal ezzel kapcsolatban?

Nagyon érdekes érzés, amikor a rajthoz sorakozom versenyzéskor, és hallom az ott álló nézőktől, hogy: „De hiszen ez nő!”. Egyre többen vagyunk női versenyzők, s bár a Nemzetközi Automobil Szövetség (FIA) elnöke, Jean Todt is alapított egy Women in Motorsport – Nők az autósportban elnevezésű részleget, még mindig fehér hollónak számítunk. Nem mondanám, hogy előítélettel állnak hozzánk a férfiak, mégis mintha előre elkönyvelnék, hogy biztosan a férfiak mögött végzünk.

Sokszor hallottam már azt is, hogy: „Nő létedre egész jól vezetsz!”. Ezt nagyon viccesnek találom.

Mostanra viszont úgy érzem, hogy felnéznek ránk a férfiak is, sőt kislány rajongóktól is hallottam már, hogy eddig nem is tudták, hogy nők is versenyezhetnek. Ilyenkor mindig elmondom nekik, hogy a nők is képesek bármire, amire a férfiak is, igyekszem nekik példaképként szolgálni. A férfi rajongóink is szívesen fényképezkednek velünk, és több az elismerő és bátorító szó, mint a kritika. Férfias a munkám is, hiszen segédagronómusként dolgozom, viszont szerencsére, mint minden téren, a mezőgazdaságban is egyre több a női szakember…

Ha újraélhetné valamelyik versenye egyetlen pillanatát, melyik lenne az, és miért?

Nagyon nehéz lenne kiragadnom egyetlen pillanatot. Szívesen emlékszem vissza az Ústecká 21 nevezetű csehországi versenyre, ugyanis olyan tökéletes versenyhétvégénk addig nem volt. Sehol sem várakoztunk, nagyszerű boxot sikerült építenünk, gyönyörű idő volt, fel sem került az esőgumi, valamint nagyszerű rajongók támogattak egész hétvégén. A rendezvény valóban magas színvonalú, a pálya szép. Huszonegy kanyarból áll, innen a név is. Mindkét nap nagyon jó időt futottam, és sikerült életem első dobogós helyezését is elérnem. Olyan volt minden, mint egy álom. Ezen a versenyen igazi harc alakult ki a mezőnyben induló hölgyek között. Egész hétvégén egymás idejére törtünk, végül én bizonyultam a leggyorsabbnak hármunk közül. Nagyszerű érzés volt, amikor célba érve megpillantottam az időmet, és tudatosult bennem, hogy a leggyorsabb nőként második lettem. Mindez egy legendás versenypályán, ami tapasztalt versenyzők számára sem könnyű falat!

Szívesen emlékszem azokra az alkalmakra is, amikor az időjárás megviccelt bennünket.

A dobsinai Európa-bajnokságon a célban jégeső szakadt ránk, és csak egy kis sátor állt rendelkezésünkre, ahová elbújhattunk. Így az egész Európából érkező mintegy 150 versenyző egy tenyérnyi kis vászon alatt bújt meg…

Szerencsére velem még semmilyen baleset nem történt, viszont az egyik versenytársammal megesett, hogy azért törte össze az autóját, mert elcsúszott egy erdei siklón, ami éppen akkor haladt át az úton. Ilyen is megeshet velünk.

A hamarosan kezdődő versenyszezonra mennyire nyomja rá a bélyegét a járványhelyzet?

Steve McQueen mondta: „A versenyzés maga az élet. Minden más, ami előtte vagy utána történik, csak várakozás.” Mint minden sportág, az autóversenyzés is megsínylette ezt az időszakot. A nagyszabású Európa-bajnokság tavaly elmaradt, és az idén sem tűnik jobbnak a helyzet. Az elmúlt évben mi is csak szeptemberben kezdtük az idényt.

Mivel folyton korlátozások voltak érvényben a tömegrendezvények szereplőit illetően, nálunk nehéz volt megrendezni azt, hogy nézők nélkül menjen végbe egy futam, ugyanis a versenypályáink civil életben is használatban lévő közutak.

Sok pálya egyenesen a község közepéből indul, vagy végződik, a lakóknak pedig nem lehet megtiltani, hogy ne jöjjenek ki, amikor már megszokták, hogy minden évben a házuk előtt dübörögnek a motorok. Versenyzőtársaimmal próbáltuk a dolgok pozitív oldalát nézni, igyekeztünk a lehető legjobban felkészíteni autóinkat a versenyre, de az egész tavalyi év csak versenyre való várakozással telt. Nagyon remélem, hogy az idei év jobb lesz, mint a tavalyi.

Most áprilisban kellene kezdenünk; rendhagyó módon a Slovakiaringen rendeznek majd hegyi futamot, valószínűleg ismét nézők nélkül. Szerintem a Pezinská Baba is megrendezésre kerül az idén, de egyelőre sajnos minden bizonytalan. Amint lehetőség lesz rá, biztosan indulok. Azt azonban nagyon sajnálom, hogy ismét nézők nélkül zajlik a versenyidény. A szurkolóink nélkül minden túl csendesnek és szomorúnak tűnik, szükségünk van a támogatásukra.

Céljai közé tartozik egy dobogós helyezés elérése a közép-európai bajnokságon. Mi segítené abban a legjobban, hogy ezt a célt elérje?

Először is arra lenne szükség, hogy véget érjen a járványhelyzet, és hogy szabadon utazhassunk Európa-szerte. Nagyon szeretném, ha az idén sikerülne megszerezni a szlovák és a közép-európai női bajnoki címet is. Ehhez viszont még találnom kell néhány támogatót, ugyanis önerőből ez igencsak nehéz.

Versenyeznem kéne többek közt Ausztriában, Horvátországban, Lengyelországban, Olaszországban és Franciaországban is. Mindez úgy lenne igazán élvezetes, ha végre teljes szezont futnánk, és élvezhetnénk a szurkolóink jelenlétét is.

Az autóm is megérdemelne némi újítást. Nagy szerencsém van vele, ugyanis soha nem hagy cserben, nem szorul nagyobb javításokra. Persze, egyre kevesebbnek tűnik a 200 lóerő, lassan kiautózom. Egy új, rövidebb váltóra van szükségem, ami hegyi versenyen nagy előny, hiszen a rövid sebességfokozatok miatt állandó húzásban tartja az autót. Egyelőre nem tervezem az erősebb versenyautóra cserélést, ugyanis inkább a versenypályákat szeretném a lehető legjobban kiismerni, utána jöhet a gyorsabb autó. Új slick gumiszettre is szükségem van, ugyanis ezeket egy szezon alatt könnyű elnyűni. Mégis elsősorban arra van szükségünk, hogy ne kelljen tartanunk a vírustól, hogy biztonságban érezhessük magunkat utazásaink során és versenytársaink, rajongóink közt.

Megjelent a Magyar7 2021/15. számában.

Galéria
+4 kép a galériában
Megosztás
Címkék

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.